azt hiszem tényleg eljött az életmódváltás ideje. rendszeres mozgás, úszás, kevesebb alkohol, kevesebb nikotin, több könyv és nyugalom, kevesebb last minute határidő és valahogy megpróbálom állandó egzisztenciális stresszeimet is elcsitítani.

ha nem megy, emigrálok, vagy elmegyek fix állásba, vagy eltartatom magam, vagy akármi, de ez azért mégsem szórakoztató, hogy 25 éves koromra egyértelmű életmódból adódó egészségügyi tüneteket fedezek fel magamon, ráadásul a gyomorégős, hátfájós, tüdőszúrós fajtából, szóval tényleg tököm kivan.

és tényleg nem a tőzsdén dolgozom, szóval nem tudom, mi az istenen tudok ennyit stresszelni...

az elmúlt napok konklúziója, hogy ugyan néha megőrülök, hogy minden kedves barátom irdatlan nagy egyéniség és mindenkinek véleménye van mindenről, mégis csak jobb ez így, mintha nem lenne véleményük egy szál se, mert  akkor lássuk be, dögunalom lenne az élet.

jelentem, szentendrére végül Hubbie-val kiegészülve kiértem egy darabban, bár a biciklim egy idő után gyanúsan kattogott, jelzem én is kattognék, ha ilyen utakon kéne hajtanom versenybicikli létemre. azt egyébként még el tudnám fogadni, hogy nincs bicikliút, de az, hogy a bicikliútnak csúfolt valami az ártérben halad és valójában egy erdei ösvényről van szó, amiben a talajvíz ilyenkor élvezettel felüti a fejét, elég idegesítő. mint szentedrére érve megtudtam, minden valószínűség szerint ez volt az "ideiglenes" bicikliút. ezek szerint pár milliárdot még el lehet majd ezért is sikkasztani, én meg addig is járjak traktorral.

itt most mellékesen megosztanám a vasárnapról áthúzódó kiborulásomat is, mert témába vág. szóval vasárnap este elmentem kedvenc tanítványom ex pasijához, aki mellékesen Hubbie legjobb barátja, hogy részt vegyek egy könnyed disznótoroson. (szórakoztató részlet, hogy Hubbie olimpiai elfoglaltságoknak tett eleget, ezért kedvenc tanítványommal érkeztem, de hát voltam már ennél furcsább és pikánsabb helyzetben is már életemben). miután jól belaktunk a hurkából (amiből vallási okokból nem volt véres, csak májas), könnyed beszélgetésbe kezdtünk és hamarosan ott tartott mindenki, hogy azonnal emigráljunk mind, mert ez az ország így szar, úgy szar, fiatalként nincs itt jövő, karrier, a fizetésünk 50%-át befizetjük az államnak, de azt is minek, bla bla bla, azt hiszem mindenki el tudja képzelni.

biztos részben azért van, mert én ténylegesen éltem külföldön és nem csak erasmusszal voltam kint berlinben fél évet, de ez az emigrálás kérdés nálam mindig kiveri a biztosítékot, mert én ugyan még nem voltam abban a korban, hogy munkát vagy önálló megélhetést próbáljak magamnak teremteni, de végig néztem bátyámat, akinek ugyan sikerült végül letelepednie, de hány év alatt és milyen áron. olyan szép és jó, hogy mindenki kirobban az egyetemről és katalógusból nézi ki, hogy inkább manhattan vagy london, esetleg berlin, mert az olyan trendi. arra persze nem gondol, hogy a rózsadombi értelmiségi hátterét elfelejtheti egy életre és mehet a gettóba lakni és dolgozhat tízszer annyit, hogy onnan pár tíz év alatt kitörjön (persze ezt egy jó házassággal felgyorsíthatja). de tény, hogy legalább magyarországot nem kell többet szidnia, elmehet a nyugati fizetésével az összes nyári fesztiválra és nem kell számolnia, hány fényt iszik meg, mert ha akarja, a fényes bódét is megveheti.

szóval alapvetően fenntartásokkal kezelem az ilyen nagy dumákat, mert naivitásnak tartom azt feltételezni, hogy máshol csak jobb lehet. ott is vannak problémák, csak éppenséggel másmilyenek.

azt már jobban megértem, ha valaki szakmailag megy el külföldre, mert amihez ő ért, az itt nincs, vagy máshol magasabb szinten van, megbecsülik, stb.

így például engem is roppantmód idegesít, hogy kis hazánkban nincs kultúrája a szabadúszó munkának, adó szempontjából állandóan baszkurálják az EVÁ-t, vagy csak egy kicsit megváltoztatják, hogy nehogy jó legyen nekem, kulturálisan meg ha azt mondom, hogy szabadúszó vagyok, akkor többnyire valami lumpen alaknak néznek, aki nem bír beilleszkedni a társadalmi keretekbe és ezt próbálja valamilyen divatos jelzővel illetni, hogy elfogadhatóvá tegye. ha esetleg nyavalyogni merek sanyarú sorsomról, leginkább azt javasolják, hogy menjek el rendes állásba és akkor jön hó végén a fizu, nem kell gondolkodni (na igen, ez a baj). a fordításról már beszélni sem akarok, mindenesetre szórakoztató, amikor külföldi (és magyar) ismerőseim a külföldi árakból kiindulva azt hiszik, hogy engem hej de nagyon felvet a pénz, amikor  az én önbecsülésem meg sehogy se bír felépülni, mert úgy kell könyörögnöm egy kis munkáért, hogy a hó végén befizessem a járulékaimat, és mellesleg tényleg szarért, húgyért dolgozom, pedig nem tegnap kezdtem, vannak jó referenciáim és mellékesen jó vagyok ebben.

de rendben, ilyen az ország, elfogadom, bár ahogy szentendre felé tekertem, bevallom, nem voltam igazán vidám. de elfogadom, egy 20 éves demokráciában még lehetnek nehézségek, de akkor cserébe könyörgöm, legalább legyen valami jó. vezessék be a sziesztát, legyen tengerpart, vagy olcsóbb a strandjegy, esetleg egy normális út, amin végig bírok menni a biciklimmel, anélkül, hogy az szétesne, mert valami fasz, aki bizonyára terepjáróval jár a sarki boltba is, úgy gondolta, hogy a biciklik alapvetően szeretik, ha egy fakitermellésen keresztül vezet az út a folyótól fél méterre, ami pont arról ismert, hogy sosem szokott megduzzadni.

aztán ettem egy lángost és ettől megnyugodtam, hisz hol ennék én manhattanben lángost?

azt hiszem, teljesen félreismertem a jobbikot. a kerületi jelölt kassab artemis istván, aki történetesen szír (meg persze magyar is), és ő hisz abban, hogy magyarország a magyaroké, valamint elsőként lett gárda tag és esküdött fel a szent koronára.

mi ez, ha nem kőkemény liberalizmus? (egy vicc...)

ez a wiw egy aranybánya, komolyan. megnyitottam a leveleimet pár hét után, a következők fogadtak:

1 - levél egy ismeretlentől, aki egy jól megalapozott, meg nem nevezett nemzetközi cég magyarországi képviseletén dolgozik és szeretné, ha napi 2-3 óra, hangsúlyozottan nem ügynöki, hanem marketing munkával 300-400 ezer forintot keresnék nettó. ha érdekel az ajánlata, írjak neki egy freemailes címre. hát persze.

2 - menjek mitológiai filmklubra valakinek a lakására, ahol nem csak megnézhetem a Hetedik Pecsétet, de meg is hallgathatom az utána következő elemzésben, hogy többek között mit szimbolizálnak a tarot kártyák a filmben. pogácsa nincs, de ha támogatom őket ezer forinttal, akkor kis szerencsével egy könyvet is tudnak majd írni a témáról.

3 - regisztráljak a hamarosan induló új közösségi oldalra, mert lesz rajta webshop és ha rajtam keresztül regisztrálnak az ismerőseim és vásárolnak, kapok belőle 1% részesedést, küldjem el ezer embernek, különben szőrös lesz a fülem.

annyira kurvára tud zavarni, amikor le kell tagadnom a fél életemet, hogy ne sértsem meg egyesek érzékeny lelki világát, mert uram bocsá, a végén még én kérek elnézést, amiért megjöttem rómából szerdán és kedden pedig elutazok barcelonába. mert hát ugye dögöljek meg, engem bizonyára felvet a pénz, hogy rohangálok a világba, mint egy mérgezett egér és ezt hogy képzelem.

valahogy hirtelen elegem lett abból, hogy diszkrét megjegyzések repkednek felém, hogy egyrészt én otthonülő munkát végzek, hát dögöljek meg, az csak alibizés. igen, olyannyira otthonülő, hogy időnként három napig nem tudom elhagyni a lakást, mert határidő van, és dolgozom, ha kell 20 órát egyhuzamban.

másrészt mivel fordítok, bizonyára betegre keresem magamat, mert a fordítok legendásan sokat keresnek (ja, az EU-ban). ráadásul fordítani mindenki tud, igazán nem egy megterhelő munka, szinte pofátlanság ezért pénzt kérni, bármelyik középfokúval rendelkező barom meg tudja csinálni azt, amit én. (no comment)

harmadrészt három havonta elutazok valahová, szóval bizonyára felvett a pénz, még akkor is, amikor egy fél évre előre megvásárolt fapados jeggyel megyek valamelyik barátom kinyitható kanapéjára aludni. 

a dőlt betűs részek azok az érvek, amiket reflexszerűen hozok fel, ha bármi ilyen elhangzik felém, úgymond bocsánat, hogy élek, én kérek elnézést, hogy más életet merek élni mint a legtöbben. ebből is látszik, hogy én is jó hülye vagyok, mert ha valaki annyira irigykedik az életemre, hát tessék, csinálja utánam, fordítani, dolgozni, utazni, mint tudjuk, mindenki képes, semmi sem akadályozza meg abban, hogy az én full-extrás életemet élje. 

és egyébként is baszd meg, mi a fasz köze van bárkinek is ahhoz, hogy én mikor mennyit keresek és mennyi pénzem van a bankban és azt mire költöm, és mire nem.

 ez igen:

Jobbik: „Vesszen Trianon”-nal fogadták a francia Nemzeti Párt alelnökét

(index)

imádom ezt az országot...

istenem, eltartott egy ideig, míg rájöttem, hogy a munkához nem zsenialitás kell, hanem segg és türelem, na meg persze idő.

a zsenialitás, az magánügy. mint ahogy a lendület is.

talán jobb is így.

elárulom, hogy grafomán vagyok. mármint a klasszikus fajta, a digitális korszak előttről még, aki imád sokat, szépen, kézzel írni. persze csak töltőtollal és persze csak feketével, mert az nemesebb. igen, igen, mint az összes többi grafomán, én sem vagyok normális, soha sem szabad velem ápiszba menni, viszont nagyon megörülök, ha valaki vesz nekem egy doboz waterman fekete tintapatront.

mentségemre legyen mondva, a franciák tehetnek róla. sikerült ugyanis zsenge koromtól kezdve csakis kizárólag gyönyörű papírú, minőségű, fűzésű füzetekkel találkoznom. az itthon ismert francia kocka nem az, amit a franciák kockaként kezelnek, náluk egy nagyobbacska négyzetben van öt kis vonal, úgy tanítanak meg írni, hogy a p szára a második vonalig megy le, a t-é pedig a második vonalig fel, a nagy betűk pedig nem lehetnek magasabbak a negyedik vonalnál. ideális esetben a négyzet vékony rózsaszín csíkkal lett nyomtatva, a többi vonal pedig zölddel, a margó vastagabb pirossal. higgyétek el, gyönyörű. ez persze náluk is a legszebb papír, a "mezeibb" papíros egységesen halvány rózsaszín vonalakkal van díszítve és (mon dieu!) létezik sima vonalas papír is, előre behúzott margóval, rózsaszín csíkokkal. a papír mindig nagyon fehér és tökéletesen sima, a tinta valósággal csak úgy csúszik rajta. 

na, ez talán megmagyarázza, hogy miért töltöttem ma negyven percet azzal, hogy füzetet keressek magamnak, sikertelenül.

(mielőtt még mindenki azt hinné, hogy végtelenül sznob vagyok, azért vettem már füzetet normális magyar ápiszban, a lehető legegyszerűbbet, zöld volt a borítója, nem volt semmi a lapokon, csak egy kék margó. azzal például remekül elvoltam, csak reménykedtem, hogy talán most találok valami igazán szépet...)

rengeteg minden kavarog bennem erről a nyárról, de nem kötelezően tudom, vagy akár akarom őket megfogalmazni. egy szóval jó volt ez a nyár, mert végre szólt valamiről, hosszú évek óta megint sajátos hangulata volt, volt vezérfonala, voltak meghatározó mozzanatai, nem pedig szürke hétköznapok sorozata volt, mint az év bármelyik másik szezonja. sokat kaptam tőle és úgy érzem, közelebb kerültem ahhoz, hogy újra felfogjam, ki is vagyok én.

persze sajnálom, hogy vége, mert ki tudja, ilyen nyarunk már nem lesz, persze lehet másmilyen, másképp jó, de mint mindig, amikor egy egységnek vége, az ember kicsit nosztalgikus.

ugyanakkor nem sajnálom, sőt, talán már várom is, hogy vége legyen egy kicsit, mert tudni kell jókor kiszállni dolgokból, nem lehet minden éjszaka hajnalig beszélgetni, mert elfogynak a témák és nem lehet minden második este berúgni, mint a disznó, mert elfogynak az agysejtjeim. nem szabad hagyni, hogy hosszú agóniává alakuljon az egész és életemben először nem csak végletekben tudok gondolkodni, ki tudok szállni időben.

szerencsémre és egyben szörnyű balszerencsémre, a nyarat nálam percre pontosan megszabják érkező, majd távozó barátok repülői, így megspórolhatom magamnak a metafizikai elmélkedést, hogy mikor is van vége a nyárnak.

hihetetlen! ennyi év után lecserélték a széchenyi szekrényeit! bizonyára mindenki emlékszik, aki járt ott, hogy korábban külön szertartás volt bezárni egy szekrényt. először el kellett foglalni egy üreset, átöltözni, belepakolni, majd kabinos után rohangálni, hogy zárja be neked az ajtót. ő krétával felírt egy számot az ajtó belsejére, majd adott egy bilétát, és bezárta az ajtót. te meg álltál, mint egy hülye, hogy most akkor mit kell megjegyezni, ezért a gyengébbek kedvéért a szekrény számára bökött, hogy azt ott. visszafele ugyanez fordítva, kabinos, ajtóra rábök, ajtó kinyit, ellenőrző biléta odaad, ajtó tárva-nyitva marad, kabinos felszívódik.

nem tudom, ki találta ki ezt az aberrált rendszert, de az biztos, hogy egyrészt az ember hülyén érezte magát, hogy vagy ugráltatja a kabinost percenként, hogy jaj, bent maradt az úszósapkám, újságom, naptejem, papucsom (elvégre a Széchenyi strand is egyben, nyáron ott lehet dögleni egész nap),  szegény klumpás kabinos meg rosszallóan nyitogatta és csukogatta az ajtókat, ergó jó nagy jattot adott neki nap végén az ember, vagy ha ettől óckódott, akkor kisebb logisztikai feladat volt stratégiailag indokolt pillanatban kinyittatni a szekrényt ( "magammal viszem a tusfürdőt, a sampont és a törülközőt egy szatyorban a gőzbe, akkor visszafele egyből tudok zuhanyozni és elég utána kinyittatnom a szekrényt, persze nem tudom, mit kezdjek a pénztárcámmal, de akkor inkább nem iszom sört, az egyszerűbb" ).

de rendben, lehet, hogy csak én vagyok szociopata, és az előző bekezdésben felsoroltak csak nekem okoztak gondokat. de könyörgöm, hogyan magyarázom el ezt az egész rendszert KÜLFÖLDIEKNEK?? nem elég, hogy többségük szívszélhűdést kap attól, hogy hordányi meztelen nők flangálnak a folyosón, és nem elég, hogy meztelenek, de még csak nem is zavarja őket, kedélyesen beszélgetnek egy szál egzisztenciában, akárcsak egy pornófilmforgatáson, csak itt többnyire nem pornósztár alkatú nőkről van szó, hanem túlsúlyos öreg nénikről. az tuti, hogy a franciák többnyire ezért nem frekventálják remek fürdőinket, hosszasan és rendkívül ingerülten tudják ecsetelni, hogyan mentek el EGYSZER fürdőbe és mit láttak ott, amitől egy életre elment a kedvük a fürdőzéstől. nem elég, hogy az egész jegyrendszer tiszta aberráció, hogy az ember visszakap pénzt ha ennyit meg annyit van benn (de ez a jegyen csak magyarul szerepel), hogy két pénztár van, de csak az egyik ad vissza pénzt, a szekrényekhez meg nincs kulcs, nincs kiírva semmi, ha kedves a kabinos, akkor segít, ha nem, akkor majd valaki megsajnálja a szegény turistát, vagy remélhetőleg a lonely planetben elmagyarázták neki a rendszert. (kivételt képeznek az oroszok, a kabinos nénik szinte mind tudnak oroszul, egyrészt, mert még akkor jártak iskolába, amikor kötelező volt, másrészt mert sok orosz jár a Széchenyibe).

mindezt az egyik legnagyobb turisztikai látványosságunkban, Európa legnagyobb szabadtéri termálvizes fürdőjében, a legendás sakkozó bácsik fényképe bejárta a világot, stb.

szóval fantasztikus, hogy lecserélték a szekrényeket, alig hittem a szememnek, végre egy ésszerű változtatás, próbáljuk felhasználóbarátá tenni értékeinket, ha már a nyelvi akadályok miatt alapvetően helyzeti hátrányból indulunk, oh hozsanna, végre egy egyszerű és érthető szekrényajtó, benne kulccsal.  egyszerűen be kell pakolni és elfordítani a kulcsot és - és az nem fordul el, mert az ajtó belsején lévő szerkezetbe bele kell helyezni a belépőkártyát is, de erről persze sehol egy tacepao, egy nyíl, egy matrica, szóval marad újfent a kabinos néni, akihez az ember mehet siránkozni, hogy nem záródik az ajtó, jaj. és innentől kezdve teljesen mindegy, hogy megpróbálták modernizálni a rendszert, mert egyszerűen nem sikerült.

mivel egy péntek 13.-án születtem (és történetesen apám is, mondhatni családi tradíció), úgy érzem minimálisan illik babonásnak lennem. ez többnyire annyiban merül ki, hogy a péntek 13.-ákat szerencsés napként kezelem.

valahol olvastam, hogy a szerencse többnyire hozzáállás kérdése, vannak pechesebb emberek és szerencsésebbek, de mindkettőt saját magunk idézzük elő. aztán persze ki tudja, de az tuti, hogy a peches ember valószínűleg kevésbé lesz hajlamos kaparós sorsjegyet venni, mondván, úgy se nyerhet.

én viszont ma vettem egyet 300 forintért, és nyertem 5000-et. tegnap meg nyertem a freeblogos játékon két helyet a slumdog millionaire-re, ami mellékesen marha jó volt. most meg esik a hó, ami nekem csak kedvezhet. és még nincs vége a napnak.

biztos, ami biztos, most pókerezek egyet...

úgy látszik a "majd holnap" jelenséget taglaló bejegyzésem két olvasómat is megihlette (pedig nem volt benne semmi egetrengető), nevezetesen Tenukit és SeSamot.

Tenuki azt taglalja, hogy valószínűleg minden feladatra van egy bizonyos energiahalmaz, amit ha az ember nem használ fel jókor, akkor elveszik (vagy csak átalakul), és onnantól kezdve azért nem teljesítjük a feladatot, mert egyszerűen nincs rá energiánk. a kruciális kérdés ebben az esetben az, hogy vajon akkor honnan teremtsük elő a feladat elvégzéséhez szükséges energiát?

SeSam kicsit gyakorlatiasabban tulajdonképpen inkább csak felsorolja, hogy mit tenne, ha mindent megtenne, amit halogat, illetve azon tanakodik, hogy miért nem tudja megvalosítani a dolgokat.

én már nem akarok semmit se hozzá tenni ehhez a témához, de kíváncsi vagyok, ki mit gondol, miért halogat az ember bizonyos dolgokat állandóan? pusztán akaraterő kérdése lenne, vagy külső tényezők is befolyásolják? vagy csak a külső tényezőkre hivatkozunk mentségül?

nagyon leegyszerűsítve visszaérünk ahhoz a problémához, hogy miért van az, hogy én mindig ráérek a barátaimmal találkozni, mások meg nem. és nem azért, mert rugalmas időbeszosztásban dolgozom, ez már egyetem és gimnázium alatt is így volt, amikor azonos volt az órarendünk. egyszerűen csak elsőbbség kérdése. én mindig ráérek találkozni barátokkal, mert fontosak nekem, ha szükségük van rám, tényleg bármit eldobok értük. másnak meg más fontos. az embernek véleményem szerint arra van ideje, amire szeretné. (mégis csak sikerült hozzátennem valamit...)

valamelyik pszichológia tanárom magyarázta, hogy milyen egyszerű beleragadni a "holnaptól fogyókúrázom" mechanizmusokba, amikor az ember sosem viszi vissza a könyvet a könyvtárba, mert egyszer nem tette meg, akkor, amikor az eltervezte. én a "holnap bejelentkezem spinningre" körbe ragadtam bele, miután ezen a héten nem voltam, és ezért nem iratkoztam fel óra után, ahogy azt máskor is szoktam. 

mindenkit csak biztatni tudok az ilyen nyomasztó körök megtörésére, mert marha jó érzés ám! gyakrabban kéne ilyet csinálnom.

a faszért van nekem magas érzelmi intelligenciám (ha tényleg létezik valami ilyesmi), nem látnám most ilyen hazugnak a világot.

mondjátok, miért várják meg emberek, míg annyira szar lesz egy kapcsolat, hogy már csak nagyobb botránnyal bírnak belőle kilépni? miért nincs bőr a pofájukon azt mondani másfél-két évvel a félrekefélés előtt, hogy bocs szivi, ez így nem fog menni? megkímélnének maguknak a sokkos agyhalált, és a lelkiismeretfurdalást. miért nem lehet azt mondani, hogy stop, már nem vállalok garanciát?

mindezt azért, mert az a másfél-két évet az ember önámítással töltötte, hogy ugyan nem érzi, hogy ez jó lenne, de sok metafizikai lózunggal nyakon öntve az ember bármit lenyel, miközben rózsaszín felhős pipacsos mezőkről delirál, és egyre hangosabban kántál a közös ozmózisról, jusson el mindenki agyába, hogy ez a világ love storyja, hátha ha mások szeméből látom, akkor elhiszem, mert ennyi ember mégsem tévedhet.

miért kell ezeket?

tudom, tudom, mert lusta, mert kényelmes, mert fiatal, mert nem tudta, mert hülye, mert buta liba.

igen, én is voltam ilyen, 20 éves koromig deliráltam én is, bár nekem a darkos művészlélek jutott, így inkább koponyák és lidércek voltak, mint pipacsok, de jó volt akkor az is. de mára tanultam a múltból, leszálltam a földre, metafizikai lózung helyett pénzügyi stratégiákkal nyugtatom magamat, pipacsos jövő helyett a nappali falszínén vitatkozom, és IKEA katalógust lapozgatok.

kétség kívül bölcsebb lettem.

miért nincs arra kifejezés, hogy ha valaki papucsfeleség?

a papucsférj egyértelműen negatív, mint ahogy az "asszony hordja a nadrágot" is.

tehát a dirigáló férj és a behodoló feleség az optimális?

...

nem hinném.

mondjátok, drágák, titeket is kurvára tud idegesíteni ha két relatíve közeli ember párkapcsolata egyértelmű ön- és társasámításon alapszik? csak mert nekem ilyenkor kedvem lenne sikítani nagyokat hangosan, kijózanító pofonokat osztogatni, de minimum jól telibehányni az egészet. persze ennek hőfoka nagyban függ attól, hogy mennyire közeliek az illetők, illetve mennyire ítélem katasztrofálisnak a hülyeségi szintet. de hát könyörgöm, nem vagyok én isten, miért törnek rám ilyen igazságosztó hajlamok? még csak nem is vagyok az a teréz anya típús, aki annyira szeretné az emberiséget, hogy lépten nyomon meg akarja azt menteni.és azt sem igazán mondhatnánk, hogy nincs jobb dolgom. úgy látom, ez az én perverzióm. vagy csak simán idegesít az emberi hülyeség.

ui: azért annyi józan ész (még) van bennem hogy nem hányom telibe a kifogásolható kapcsolatokat, sőt, többnyire nem csinálok semmit, legfeljebb szűk körben puffogok és értetlenkedek sokat.

régóta fontolom, hogy nagyobb "blogközösségi" életet kéne élni, azaz jobban kéne olvasni az én olvasóimat, és reagálni arra, amit írnak. mert nagyon gondolatébresztő dolgokat lehet találni.

itt van például Ardin/Tenuki posztja: "a legfontosabb dolgok". Stephen King idézete arra a hülye érzésre utal, amikor az ember nem bírja kifejezni érzéseit, mert azok "belül" olyan szép látványos, katarktikus mozgatóerők, "kívül" viszont hirtelen nyamvadt kis érzelgéssé válnak, csupa csöpögős és közhelyes kifejezés.

sokan ismerjük ezt az érzést, hisz mindenkivel megesik, hogy nem tudja magát rendesen kifejezni, mert teszem azt, egyszerűen nincsenek rá szavak, meg azért is, mert (szerencsére) csak a lakosság rendkívül kis százaléka születik tehetséges költőnek (gyanítom, Stephen King is azért fanyalodik ilyen leírásokra, mert a legfontosabb dolgait ő sem tudja kifejezni, de ez persze egyéni szociális rosszindulatú véleményem). és igen, az idézet is sugallja, hogy néha nem rajtunk múlik, hanem a társaság képtelen befogadni üzenetünket, de ez ugye megint (kollektív) egyéni szociális probléma.

azzal viszont vitatkoznék, hogy vajh, ez tényleg akkora nagy gond-e. egyrészt nem egészen értek egyet, mert hiszek abban, hogy létezik olyan helyzet, amikor két ember között megszületik az az összhang, hogy megértsék egymást, akkor is, ha a szavak olyan bénává teszik a nagy lángoló szenvedélyeket.

de teszem azt, én vagyok a hülye, és nincs ilyen, nem tudom megosztani soha senkivel gyerekkorom félve őrzött emlékét, mert minden emlék egyedi, és minden benyomás szubjektív.

ám legyen. ezek szerint van egy része lényemnek, mely sosem kerül megosztásra, pontosabban megértésre. kérdem én, annyira borzasztó ez? gyakran visszatérő szlogen manapság (azaz már régóta), hogy nem értjük embertársainkat. ez ebben a formában azért elég támadható, mert annyi szociológust és pszichológust képzünk évente, hogy nehéz elhinni, hogy ne lenne egy fantasztikus ok-okozati tanulmány minden létező egyéni vagy társadalmi jelenségről. igen, van, hogy a környezet nem ért meg minket. de manapság már nem annyira nehéz környezetet váltani.

az én anyukám, aki egy feletébb bölcs ember, mindig azt mondta nekem kiskoromban, hogy mindig legyen egy olyan része az életemnek, ami csak az enyém. ezt én persze extravertált közösségi lényként egyáltalán nem bírtam felfogni, rajtam volt a krónikus közlésvágy, éljünk szimbiozisban barátainkkal, másszunk bele egymás seggébe, mert az az igazi barátság, igazi szerelem, az tart örökké.

mostanság kezdek rájönni, hogy less is more. igenis jobb, ha van egy kis tere az embernek, van hova visszavonulni, van miből táplálkozni. egy vita folyamán így a helyén maradnak a dolgok, nem az egész lényemet éri a támadás (hisz már nem tudom magam külön választani a kapcsolattól, mivel mindent alárendeltem neki korábban),nem, itt pusztán egy vitáról van szó. ugyanígy, ha a másiknak rossz napja van (márpedig olyanja mindenkinek van), akkor nem ér teljes felületű támadás, hisz létezem külön is, van saját hangulatom is, ami éppenséggel lehet nagyon vidám.

egy szó, mint száz, természetesen frusztráló, ha az ember nem oszthatja meg dédelgetett titkait, de lehet, hogy ez voltaképpen nem is akkora tragédia, mert minden egyes kapcsolattal nem "elfogyunk", hanem idővel gyarapszunk. és talán ciki ebben a korban ilyen realistának lenni, de azt hiszem, hogy egy kapcsolat úgy semmiképpen sem tarthat örökké, hogy a két fél eggyé válik, felemészti közösen az összes energiáját, majd nem tud mit kezdeni magával.

mint ismeretes, a franciák a sztrájkjogot olyannyira komolyan veszik, hogy minden évben több hónapot sztrájkol valamelyik szolgáltatási ág, hol a postások, hol a kukások, de a tanárok is előszeretettel tiltakoznak munkabeszüntetéssel. ez természetesen marha idegesítő, főleg, hogy a metrósztrájk a legnépszerűbb, ami Párizst ismerve, maga az ultimate szívás (és ne higgyétek, hogy csak azért mert a metró helyenként automata vezérlésű, nem fog sztrájkolni. Cs-vel volt szerencsénk megtapasztalni, hogy olyan is van, hogy sztrájkol a robotpilóta). mégis, a franciák, az emberi jogok megfogalmazói, békésen kezelik a kérdést, sztrájkra sztrájkkal válaszolnak, bojkottálják a metrót, ami úgy sem jön, és inkább nem küldenek levelet egy évig. nem anyázzák a sztrájkolókat, legfeljebb a kormányt, hisz ők demokráciában élnek, és mint ismeretes, az embernek _jogában áll_ sztrájkolni, azaz természetes, hogy él e jogával. hiába no, ha emberi jogokról van szó, akkor abban az országban mindenki döbbenetesen jól informált és öntudatos.

persze a franciák kicsit már túlzásba viszik a dolgot, számos karikatúra és könyv foglalkozik ezzel a mozzanattal (legutoljára a "egy év a francban"), és lássuk be, kicsit azért körberöhögjük őket a nagy civil fighter megmozdulásokért, de ez valószínűleg azért van, mert szertnénk úgy nyomorogni, ahogy ők. ezzel együtt abban talán valahol igazuk van a franciáknak, hogy ott lehet sztrájkolni orrba-szájba, ahol demokrácia van.szép jó, kövér, megálapodott stabil demokrácia.

viszont abban is igazuk van, hogy ha sztrájk van, akkor a kormányt szídják. mert ugye ahol jólét van, ott nincs sztrájk (bár szerintem a franciák már nem bírnának leszokni róla, ők akkor is sztrájkolnának, ha történetesen svédek lennének).

szóval most ennek az eszmefutatásnak fényében nem is tudom eldönteni, hogy most akkor örüljek vagy sírjak, hogy életünkben először teljes bkv sztrájkal fogunk szembesülni holnap. 

újjongani csendben,

szitkozódni szabad csak -

jó hangosan

"42" állt a tortámon tegnap, de persze tévesen.

ettől függetlenül szó, mi szó, egy évvel öregebb lettem (ami nem zavar különösebben), kaptam sok szép ajándékot és kedves smst, ittam fröccsöt, pálinkát, pezsgőt, ettem ebédet, vacsorát, tortát.

nagy bulit nem csaptam, és bevallom, enyhe illumináltságon kívül még csak be sem rúgtam, ami a Kártyás szerint bűn, szerintem viszont így volt a jobb :) helyette az éjszakát Kétbalkezes Varázsló felolvasással tőltöttem, mindkettőnk legnagyobb örömére.

mint említettem, nem zavar különösebben, hogy egy évvel idősebb lettem, nem vagyok az a fajta csaj, aki retteg a tükörtől, a ráncoktól és egyéb világvégéktől. de tény, hogy már kicsit másképp látom a világot.

egyrészt izgalmas trivia (vagy talán annyira nem is jelentéktelen adat...), hogy most jutottam el oda, hogy életem 50%-át magyarországon éltem le, a másik felét külföldön. ez nekem annyit jelent, hogy ezek szerint már jó eséllyel maradok is a seggemen, ha hagytam, hogy az arány lassan megforduljon, akkor tényleg arra vágyom, hogy tartozzak valahova, hogy letelepdjek (leülepdjek) valahol. persze damaszkusz démona átlag félévente bukkan fel, legútóbb egy átalános iskolai osztálytársam meghívásának formájában.

másrészt meg egy bizárr beszélgetés kapcsán rá kellett jönnöm, hogy benőtt a fejem lágya. 18-20 éves koromban nagyon végletes és végtelen világnézeteket bírtam vallani, amiben azt hiszem léteztek tökéletes emberek és tökéletes helyzetek. azóta szépen lassan feltűnt, hogy még olyan sincs, hogy tökéletes igazság, hiába van nekem borzasztó kifinomult erkölcsi érzékem, és hiába hiszem azt, hogy mindent értek 20 évesen, hisz minden olyan pofonegyszerű, mert hiszen csak igazat kell mondani, mindig, sosem szabad hazudni, és akkor minden jó lesz, akkor megtaláljuk a boldogságot. hááát... mára kezdem sejteni, hogy, ahogy a divatdiktátor mondta, "less is more", és néha többremegyek azzal, ha egyszerűen csak befogom a pofámat, nem osztom az észt, nem próbálom megtéríteni a népet, hogy jöjjenek ők is velem az igazság útjára, hanem megpróbálok velük úgy együttélni/együttműködni, ahogy és amennyire azt lehetséges. míg régen csak a beszédet, a kreatívitást és az önkifejezést tartottam meghatározó erénynek, mára megtanultam értékelni a hallgatást és a csendet is. mint korábban írtam, nem bírnak már lázba hozni önjelölt művészek és az aberrált elméleteik, és nincs már kedvem/energiám mindent egy lapra felrakni, mindent vagy semmit alapon. monómániás életem hirtelen kibővült, az egy nagy érdeklődési központomból lett sok kisebb, enyhébb hőfokú szimpátiám. amióta törekszem arra, hogy ne "égessem" fel az embereket magam körül (azaz ne olyan kapcsolatot alakítsak ki velük, ami minden energiáját felemészti mindkét félnek, és előbb vagy útóbb a végkimerülést megelőzőleg ordenáré botránnyal végződik), lehet, hogy unalmasabb embernek tűnök, de azt hiszem, hogy alapvetően nyugodtabb és stabilabb vagyok.

persze tudom én, hogy attól még, hogy eltelt pár év, és már nem ülök nap, mint nap a szimplában világmegváltó beszélgetések közepette, nem találtam fel a spanyol viaszt, és még mindig pofátlanul fiatal vagyok ahhoz, hogy hegyibeszédeket tartsak. mégis, ez a pár év különbség már elég ahhoz, hogy bizonyos emberekkel már ne értsük meg egymást, bizonyos helyzetek már ne hozzanak lázba, és bizonyos beszélgetésekbe már ne menjek bele.

egzisztenciális kiveséző műsorunk következik (azaz már megint beszélgettem CS-vel, igaz, nem csak vele...)

szóval az úgy volt (vagy mindenesetre úgy kéne lennie), hogy az ember mindenféle hülye szempontok alapján választ magának párt. legyen szeme kék, haja, mint a buza, fehér paripa, stb. hasonlítson akármelyik tetszőleges híres színészre. legyen laza. legyen művész. legyen gazdag. ezútóbbin ugye az ember elborzad, hogy ugyan má, hogyan lehetne 20 évesen azt elvárni valakitől, hogy legyen gazdag, egyébként, is, milyen felszínes és materialista hozzáállás ez a szerelemhez?

aki olvas, ismer (és aki ismer, az olvas, hehe), szóval tudjátok, én sem vagyok híve az efféle gondolkodásnak. mégis ma azt kell, hogy mondjam, hogy aki 16-20-32 évesen arra tett, hogy neki gazdag pasi kell, valószínűleg jól járt. aki meg kicsit árnyaltabban gondolkodott, és ambiciózus párt talált magának, az nyerte meg a főnyereményt.

mert hát lássuk be, életünk első 20-25 éve eléggé egyforma (persze itt most azokról beszélek, akik gimnázium után egyetemre járnak, és csak diplomával a zsebükben akarnak munkát keresni): unalmas órákon szenvedünk, rengeteg alkoholt fogyasztunk, néha magolunk, párszor megbukunk, esetleg véletlenül még tanulunk is valamit. de az, hogy mi most vasbetonszerkezeteket tanulmányozunk, vagy éppenséggel mondatszerkezeteket, édes mindegy.

mert a lényeg csak most jön. most fogunk pénzt keresni, és főként, most kezdjük eldönteni, hogy mit akarunk kezdeni azzal a pénzzel. és a lehetőségek tárháza végtelen, hisz fiatalok vagyunk, bírunk spórolni, bírunk embertelenül sokat dolgozni, csak legyen valami motivációnk mögötte.

és pont ez itt a gond. a legtöbb embernek egyszerűen egy darab elképzelése sincs, hogy miért szeretne pénzt keresni, mire szeretné költeni a keresetét. persze, a pénz jó dolog, de semmi konkrét elképzelés, hogy 30 éves koromig akarok egy önálló lakást, vagy mindenáron akarok venni egy kocsit, amit fenn is tudok tartani. ezért persze nem keres állást, tengődik félmegoldásokkal, és boldog, ha 1200 ft-ért taníthat egy nyelviskolában.

mindezt azért, mert egyszerűen nem hiszik el ez az emberek, hogy igenis bármit megkaphatnak, csak meg kell feszülni, utána kell járni, kávét kell főzni, szagyért-húgyért, de hosszú távon megéri. nem hiszik el, hogy ki lehet tőrni a hétköznapi rutinból, és lehet RADIKÁLISAN másképp is élni, csak egy kis képzelőerő meg akarat kéne hozzá.

és lássuk be, az ember lyánya egy ideig még szívesen elbabusgatja ambiciótlan szívszerelmét, de egy idő után elege lesz abból, hogy a nagy ő otthon ül koszos alsógatyában és ködös terveket sző, hogy majd egyszer hogyan fog 1200 ft helyett 1450-ért tanítani. 

rémes, hogyan rohan az idő. az előbb kezdtük el az egyetemet, már le is diplomáztunk. az imént tanultam csak meg magyarul, mára már ebből élek. és igen,az előző percben még írogattam ezt meg azt, egy-két emlék megmaradt mellék-blogjaimon. belenéztem én is, az elején még kicsit tetszett is pár írás, de a végére csak idegbeteg lettem. nem is tudom, lehet, hogy az idegesít, hogy mára már nem írok semmit, egy fikarcnyit se, és ez frusztrál. az is lehet, hogy az idegesít, hogy ennyi baromságot le bírtam írni régen. nem is tudom, de nem fogok utána járni. mindenesetre furcsa, hogy mennyire távol áll tőlem az egész mára. mennyire ki lehet nőni ezeket a dolgokat, amik köré az ember élete régen szerveződött.

olvasom vissza magam, és látom magam előtt a korszakot, amikor írtam, a vidám felszabadulást, a merész sérthetetlenséget, majd a gigászi pofáraesést és a végtelen magányt, amikor kapaszkodtam a papírba, hátha akkor elhiszem, hogy létezik ekkora magány, pedig nincs, ekkora magány nem létezhet.

hát jó. de ez már mind nincs. és nem sírom vissza egyik mozzanatát sem. nem szevedek hiányt, nem érzem úgy, hogy bárkinek is bizonyítanom kéne akármit is, erőmet fitogtatnom. 

persze a vicces szöszenetek maradnak, de azoknak nincs érzelmi töltetük, azok csak stílusgyakorlatok.

hát ezt is megértem, elmúltak a nagy világválságok. visszatértem 12 éves önmagamhoz, amikor jobban szerettem olvasni mint írni. szép kis 12 éves kitérő, mit ne mondjak.

(ui: akit érdekelnek ezek a blogok, gyorsan nézze meg őket, mert elég hamarosan törölni fogom őket mind, mert minek. a fényképek maradnak.) 

a tegnapi eljegyzési buli (erről majd bővebben később) szokás szerint sok pletykát szűlt (bevallom, ez a legjobb része a buliszervezésnek)

ennek kapcsán BB-vel (aki most már végleg hazatért, legnagyobb örömünkre) hosszas párkapcsolati témájú beszélgetésbe fulladtunk, melynek folyamán egyszer csak rádöbbentem, hogy én "már könnyen beszélek", én már "kívülről láttom a dolgokat", nekem "már szabad". vagyis, használjunk rá bármilyen szófordulatot, én már megtaláltam azt, akit meg kellett találnom, és akinek meg kellett találnia, nem vagyok már senkinek se vetélytársa, se lehetséges prédája, én valahogy kiszáltam az egész nagy párkereső játékból. az egy dolog, hogy technikailag foglalt vagyok, de agyilag is egyszerűen lekapcsolódott bennem egy funkció (pedig lássuk be, sosem voltam az a nagy férfifaló valaki).

hülyén hangzik. túl bonyolultan, vagy pont túl egyszerűen. mindenesetre most jövök rá, hogy társadalmunk mekkora brutális nyomást gyakorol ránk, hogy randizzunk, keressünk párt, ne porosodjunk, ne legyünk csonkák, mert az defekt, az hiba, az nem jó. én sosem éreztem ezt a nyomást, csak most, hogy úgy érzem, révbe értem, veszem észre, hogy az egész életem valahogy sokkal egyszerűbb. a sok behatárolhatatlan kapcsolat hirtelen mind egyértelműen barátságra redukálódik, hirtelen nyíltabban beszélhetek fiú barátaimmal, hosz menyasszonyként már igazán nem feltételezhetnek rólam semmilyen rejtett utalást vagy kettős értelmet.

jó volt a tegnapi buli, hogy táncolhattam, mint zorba, és jó volt, hogy táncolhattam a vőlegényemmel. és jó volt, hogy erre rájöttem.

(remélhetőleg attól még nem leszek pöffeszkedő családos, csak egészségesen elégedett ember). 

mi, európaiak már nem is tudjuk, hogy mekkora jelentősége lehet a vallási hovatartozásnak. persze, valamennyire téma, hogy jár-e valaki templomba, és ha igen, milyenbe, de alapvetően azért mégsem egy túlzottan meghatározó jelzője az egyénnek, hogy milyen vallású.

na arábiában ez nem így van. olyannyira, hogy ahogy facebookon nézegetem a volt osztálytársaim ismerőseit, azon kapom magamat, hogy egy egy ismerős névnél eszembe jut, "igen, igen, ő keresztény volt, méghozzá libanoni, maronita". mindezt úgy, hogy a nevén kívül semmire nem emlékszem az illetőből.

(slussz poén, olyan emberekről van szó, akiket 6 és 10 éves korom között ismertem. a konkluziókat mindenki vonja le magának)

sokáig nem értettem, miért idegesített fel a következő párbeszéd:

- és milyen londonban?

- tök jó, csak kurva drága. legalább 1300 fontot költünk el havonta.

- huh.

- igen, furcsa hely ez a london. például barilla tésztát nem lehet kapni a sarki boltban, csak az olaszoknál. nutellát meg csak az arabok árulnak. de tők jó, találtunk egy igazi olasz delicatessen boltot, ott árulnak házilag készített gnocchit, iszonyat finom, minden héten azt vesszük, csak kicsit messze van a bolt, szóval tök szar, másfél órát kell metrózni oda és vissza.

- ühüm.

- ja és képzeld, melletünk van egy francia sajt bolt, szóval minden péntekenként veszek roblochont, és csinálok tartiflette-et.

- mit is mondtál, mennyi forint 1300 font?

- félmillió.

szóval azon túl, hogy végtelen felszínes és sznob, nem értettem, hogy miért idegesített ez fel ennyire.

aztán ma megkaptam a választ:

"megértem h kétségbeejtőnek találod ha egy hozzád közeli vki hirtelen (v nem hirtelen, de most már egyértelműen) máshogy viselkedik"