Ahogy esik, úgy puffan...

• Blog oldal
• Archívum
• 

ködben az élet

Jön vissza az élet. Talán a ma reggeli köd. Talán az a három kiváló beszélgetés, három kiváló nővel, akik sose voltak jelentéktelenek. Nem tudom, mitől, de hirtelen megint minden stimmel.

Rengeteg dolog hangzott el. Szépen lassan majd elmondom és itt is megjelenik.

De most magamba nyelem, mert mindenek előtt az enyém. És mert most nem arról szól az élet, hogy meg kell minden osztani valakivel, ahhoz, hogy érezzem, élek.

Írni fogok, érzem. Nem tudom még mit, de tudom.

Addig viszont olvasni, ha már egyszer megvan a spontán szerelem könyvem.

Talán csak a köd. Nem tudom, de visszatért az élet. Késtem fél órát, de nem érdekelt. És a rosszalló pillantások se zaklattak. "Egyszer élünk!". "De köd gyakran van". Nem. Én ma élek és ha megtehetem, sétálok inkább egyet a ködben, mert érzem, elemi erővel vonz. És megtehetem, egyre inkább megtehetem, meg tudom tenni, hogy magam legyek.

Erről is beszéltünk. Minnél jobban magad vagy, annál kevesebben vagy. Míg a végére nem marad semmi, csak te. Cél ez? Nem fájnak a fakuló arcok minden elágazásnál? Nem hiányoznak azok az idegenek, akik belakták életünket? Kilóra talán igen, de el tudjuk még különíteni őket az eldobott túlsúlyhalmazban? Persze van, aki megállt, van aki más úton ment és van, aki jött velünk, fogtuk a kezét, majd mégis visszafordult. Talán félt, vagy kényelmes volt, ezen nem szabad gondolkodni. Ezen csak sírni lehet, de azt se szabad.

Erről is beszéltünk. Szomorú dolgokról. Hogy van, hogy nem lehet visszafordítani, hogy többet nem lesz ugyanaz, hogy átváltozik, megszűnik. És a legrosszabb, hogy mi nem leszünk ugyanazok utána. Nincs kit hibáztatni. Téged nem tud már érdekelni, te nem vagy már ott, te nem tudod már szeretni.

Sok dologról beszéltünk tegnap és ma.

Sok a visszhang bennem azóta is. 

De a ködben mindig csend van.