Ahogy esik, úgy puffan...

• Blog oldal
• Archívum
• 

vége

hihetetlen, hogy végre vége van ennek a több mint három hete tartó munkafolyamnak. ezekben a percekben küldtem el az utolsó szart is (amit egyébként egyáltalán nem kellett volna bevállalni), most remélhetőleg lesz pár napom, hogy rendbe szedjem a lakást és magamat.

régen mindig megijedtem, amikor elfogyott a munka, most inkább örülök, úgy érzem, megérdemlem a pihenést. jelzem, ez is új képességem, a pihenés, mint olyan. örvendjünk.

mafis hagadigidi

vagyis nincs hadagidigi, bármit is jelentsen ez, itt csődöt mond hat év arab tanulásom.

tegnap voltam utoljára egy időre pszichológusnál. megkért, hogy foglaljam össze, miben tudott segíteni. meglepően sok mindent fel tudtam sorolni, amiből csak egyet emelnék itt ki nektek, ami talán a legfontosabb.

születésem óta predesztinálódtam a sokszínűségre, hisz magyar családba születtem damaszkuszban, amit később tetéztem egy francia oktatással. hirtelenjében három kultúrával is mélyreható ismeretséget kötöttem, eljött az a pont az életemben, amikor úgy éreztem, döntenem kell, milyen színű a lelkem, francia vagy magyar, ne adj isten arab. évekig próbáltam eldönteni ezt a kérdést, melyik az anyanyelvem, hol érzem magam otthon, mit tagadjak meg, mi emeljek kánonná, a nagy forgatagban mi vagyok én valójában.

28 éves vagyok, 12 évet éltem külföldön, és az azóta eltelt 12 év mind arról szólt, hogy valahová próbálom magam sorolni, válasszak magamnak hazát, kultúrát, anyaföldet és anyanyelvet. én esküszöm megpróbáltam, de nem ment, mert bár minden kérdésemre tudom a választ, azok nem állnak összhangban egymással, hisz míg anyaföldemet szíriának tekintem, anyanyelvemet pedig a franciának, hazám egyértelműen budapest, kultúrám pedig az élményeimmel együtt napról napra bővül.

aztán jött a pszichológusom, aki a maga szelíd módján rádöbbentett, hogy az én esetemben nincs olyan, hogy vagy-vagy, teljesen elfogadható, hogy is-is a helyes válasz, és igenis lehetek egy egyveleg, nem vagyok ettől másodrangú állampolgár, vagy gyengébb elkötelezettségű, sőt, vannak ennek számos előnyei is.

hát ezt tanultam meg magamról az elmúlt fél évben, és ezért borzasztóan hálás vagyok.

immuncseppek

úgy tűnik, a macska (vagy inkább én) megúszta a fürdetést, helyette kapott a seggébe injekciót, meg immunerősítő cseppeket (hogy mik vannak). nem tudom, melyikben mi van, de amióta levettem róla a paraboláját, mániákusan rohangál fel-alá a lakásban (függőleges felületeken is), hagyja, hogy simogassam és még azt is békésen tűrte, hogy bekenjem a sebeit betadinnel. gyanítom, hogy ez az immunerősítő enyhe pszichózist okozhat.

én meg már annyit foglalkozom ezzel a macskával, hogy kezdek őrült macskás nő lenni.

to do lists

hihetetlen full extrás listát írtam arról, hogy mi mindent kell ügyintéznem a lakással és magammal kapcsolatosan, számlákat átíratni, adóbevallás, telefonátírás, fogorvos, nem is sorolom, de szóval szerintem életemben nem ügyintéztem ennyit, kis adagokban sem. és akkor a lakásban elkövetendő rendezkedésekről, szerelésekről, glettelésekről, dekorálási feladatokról még szó sem esett, függönyt vagy erkélybútort meg már végképp nem említek..

viszont jó érzés, hogy ezek a feladatok nem rémisztenek meg, szépen egyesével végig csinálom őket, egyik sem túl ijesztő, ma pl. egy, azaz egy mozdulattal belepakoltam a macskát a hordozójába, hogy elvigyem állatorvoshoz,  pedig ettől spec kicsit tartottam. szóval mindent azt sugallja, hogy menni fog, és rendben lesz minden ügyem szépen lassan, csak csinálni kell, nem pedig rémülten remegni a sarokban.

ha esetleg unatkoznék...

az állatorvos valójában IQ-tesztekkel bombáz engem. nem elég, hogy holnap valahogy lámpabúrástul kell a hordozóba beszuszakolnom szegény dögöt, de a fancy bőrbaját leginkább gyógyszeres samponnal lehet kezelni. javasolták azt is, hogy kenegessem Canestennel. próbáltattok már egy macskát akármivel is bekenni?

vihar

a szemközti ház erkélyére kiült az idős házaspár, egymásnak mutogatják a villámokat.

a macska rettegve és mégis elbűvölve figyeli a lengedező fákat.

én pedig levettem Hubbie nevét a postaládáról.

az utolsó kávé

ma Hubbie-val megittuk utolsó kávénkat, mint férj és feleség. jó ötletnek tűnt a válás előtt nyugodtabb körülmények között találkozni újra, mint a bíróságon. ne legyenek illúzióink, nem volt egy különösebben kellemes vagy szép találkozó, ahogy ez az egész elválás nem volt egy nagyvonalú vagy elegáns dolog, de Istenem, az ember nem választja meg, hogy hogyan teszik lapátra. pofont kaptam eleget, párat biztosan meg is érdemeltem, én igyekeztem minél kevesebbet osztani. nem Hubbie miatt, inkább magam miatt.

ahogy nem Hubbie miatt sírtam át az elmúlt három órát, hanem magam miatt. mert az elmúlt 28 évben nem szerettem űgy senkit, mint őt, és ennek most már vége.

tudom, hogy jobb így, tudom, hogy nem lesz baj, fogok még szeretni, és elmúlt már a fájdalom, és kopnak a sértődött szavak, de ez nem változtat a mértéktelen, tiszta szomorúságon, amit érzel, amikor rájössz, hogy nem szeretsz már valakit, és az, aki életed origója volt valamikor, csak kicsivel több, mint egy idegen.

a pont most került ki a mondat végére, a holnapi már csak adminisztráció.

elveszett jelentés

érdekes, hogy vannak olyan korszakok az életben, amikor valamiért újra és újra ugyanaz a dolog bukkan fel más-más kontextusban. ilyen dolog most az életemben az Elveszett Jelentés c. film.

tökéletesen jól emlékszem, Dijonban láttam először ezt a filmet, amikor kijött, moziban. óriási hype volt körülötte, nekem bevallom, egyáltalán nem tetszett, kifejezetten unalmasnak és vontatottnak találtam, nem értettem, mi a fene érdemelhet ebben ennyi díjat és pozitív kritikát.

aztán amikor először elmentem Kínába, eszembe jutott, hogy talán mégsem olyan rossz film az, de különösebben nem foglalkoztam vele. amikor viszont most hazafele jövet megláttam a címet a repülőn, gondoltam, adok neki még egy esélyt.

óriási hatást gyakorolt rám, napokig lelkendeztem róla mindenkinek, buzdítva őket is, hogy nézzék meg (újra), mert ez aztán film a javából. nagyon megfogott, ahogyan tényszerűen, de mégis kedvesen bemutatja a nyugati ember teljes magatehetetlenségét az ázsiai kultúrával szemben. jól egyensúlyoz a humorral és a klisékkel, nincsenek fölösleges jelenetek és nem megy át a travel channelbe sem. nem ítélkezik, nem foglal állást, tényszerűen bemutatja, hogy a két kultúra mennyire átjárhatatlan(nak tűnik elsőre). hőseink nem testesítenek meg semmilyen eltúlzott ideált (bár Scarlett Johanssont valószínűleg senki sem dobná ki az ágyából), nincsenek "jók" és "rosszak", csak ösztönös reakciók és értetlen tekintetek.

ott, a repülőn ülve, magamra ismertem ebben a filmben, hisz én is ugyanezzel a kulturális sokkal szembesülök minden alkalommal, és többnyire én is igyekszem tényszerű és nyitott lenni, még ha néha el is lepik az elmémet politikailag inkorrekt gondolatok. minden igyekezetem ellenére én is rengetegszer állok értetlenül, és akárcsak főhőseink, én is a világ legnépesebb országában tudok a legmagányosabb lenni.

Bill Murray és Scarlett Johansson viszonyára ma hívta fel a figyelmemet a Színésznő. a két főhős között egyértelműen kialakul valami, ami viszont nem románc. cinkostársak lesznek, együtt járják a várost, együtt esznek, egyszer együtt is alszanak (ruhában), de mégsem azt várja a néző, hogy tűzijáték törjön ki egy szenvedélyes csókjelenet hátterében, egyszerűen csak örül, hogy szemlátomást megnyugvást nyernek egymás társaságában. valahogyan ez a két teljesen más ember (az egyik frissen végzett egyetemista, a másik kiégett középkorú színész) ugyanazt a tanácstalanságot éli meg az életében, és egyedül marad ezzel egy teljesen idegen városban. megnyugvást és pár boldog pillanatot szereznek egymásnak azzal, hogy együtt töltik az időt and that's as far as the story goes, és ez így van rendben, nincs a film végén hiányérzetünk, amikor örökre búcsút vesznek egymástól, mert nem voltak egymás megmentői vagy életük szerelmei, pusztán két ember, akik közösen átéltek pár felejthetetlen dolgot, és akik között kialakult egy különleges kapcsolat, amilyet sosem élhetnek majd át mással.

és ha a Színésznő felhívta erre ma a figyelmemet, az azért van, mert pontosan egy ilyen kapcsolatra vágyom most én is.

éjszaka

mostanában sokat dolgozom, a hétvégét leszámítva minden este itthon ültem. bevallom, jól esett. szeretem azt a pillanatot, amikor kiürülnek a chatablakok, elcsendesedik a virtuális élet, vége lesz a munkának, berakhatok egy jó számot, és életre kelnek bennem a múlt képei.

az elmúlt fél évben nem szerettem a magányt, most kifejezetten élvezem. évekig egyetlen célom volt, hogy minél gyorsabb és pörgősebb legyek, mégsem jutottam sehova. semmi kreatívat nem tudtam elkövetni, két éve lakom itt, még a képeket se raktam fel a falra.

most nagyon-nagyon lelassultam. elgondolkodtam. és újra hallok, újra látok, és azt érzem, végre lendületben vagyok.

most már talán tényleg megírom (de nem ma, mert holnap korán kelek).

 

a gyilkos tekintet

most azt játszom, hogy nem kapok hisztérikus rohamot a fáradtságtól és a határidőktől, hanem fegyelmezetten megcsinálok egy melót, aztán írok ide valamit, mert megérdemlem, aztán megint fegyelmezetten dolgozom.

szóval én nem tudom, hogyan nézhettem az állatorvosra, amikor mondta, hogy a ragtapaszt a macska hasán majd tépjem le két nap után, de azonnal megnyugtatott, hogy tulajdonképpen leesik az a ragtapasz magától is, meg leszedheti ő is varratszedéskor.

csak mert ez a dög már így is így néz rám a nap nagyobbik részében (kicsiben ferde, de ha kattintasz, jól jelenik meg):

 

ügyintézés

szóval az van, hogy nagyon büszke vagyok magamra. korábban borzasztóan utáltam ügyintézni, idegeneket telefonon felhívni. mint ismeretes, nem ebben az országban, nem is ebben a kultúrában nőttem fel, és amikor egyszer 18 évesen kiröhögtek az okmányirodában, amiért rosszul írtam fel a dátumot valami formanyomtatványra, azóta igyekeztem kikerülni az ilyeneket. nem csak a hivatalos szerveket, de az olyan komoly rituálékkal ellátott helyeket is kerültem, mint pl. egy uszoda vagy virágos (most őszintén, ki a franc tudja, hogy hány szál virág egy csokor, és hogy kell-e jattot adni a kabinos néninek?)

de új mottóm, hogy felszámolom az ilyen nyomasztó tényezőket, így az elmúlt hetekben voltam lakógyűlésen, uszodában, virágosnál, és pamparampam: felhívtam az állatorvost!

rájöttem, hogy ha az ember azzal indít, hogy bocsánat, nem tudom, hogy megy ez az egész, tessék elmagyarázni, az emberek azonnal kedvesek és segítőkészek lesznek, így az állatorvos is kedélyesen elmondta, hogy mit csináljak a döggel, mielőtt beviszem, én be is küzdöttem nagy nehezen az újonnan vásárolt utazódobozába (nem volt egyszerű feladat, és mivel vedlik, szó szerint a fél macska a kezemben maradt), majd sikerült elszállítanom a dokihoz, ahol kiderült, hogy misztikus bőrbaja is van (a stressztől!! szegény empatikus állat), szóval eltértünk a megbeszéltektől, de ezt is jól viseltük (a macska kifejezetten, mert őt elaltatták közben). a műtét utáni teendőkről is részletesen kifaggattam őket, szuper kedvesek voltak, a macska is jól van, bár első nap elég elesett volt szegény (a szó minden értelmében).

szóval azt hiszem, abszolváltam egy jellemfejlődési szakaszt.

 

mindjárt írok...

egész héten belegebedtem a melóba, szóval így kicsit nehéz mélyen szánt blogbejegyzéseket írni. ígérem, pótlom, mert ezzel együtt azért el is járkáltam, és érdekes helyeken jártam és jó társaságban töltöttem az időt, és még moziban is voltam, és olyan rég vágyom rá, hogy szubjektív filmkritikákat írjak, szóval rengeteg "meló" vár rám itt... de most aludnom is kell.

az elveszettségről

tegnap az elveszésről írtam, hihetnétek azt, hogy azért, mert jövő héten válok, vége egy öt éves kapcsolatnak, 4.5 év együttélésnek, a közös jövőnek, mindennek, amire építkeztem 22 éves korom óta. persze, a talajt látványosan kihúzták alólam novemberben, és mi mást érezne az ember lánya, mint elveszettséget, amikor egyedül riad ott, ahol régen ketten volt, és már csak a macska alatt recseg a parketta a szomszéd szobában.

de van más is, ami sokkal személyesebb és bár néha megbénít, mégis úgy érzem, sokkal megnyugtatóbb. ez a saját elveszettségem az időzónák, kultúrák és kontinensek között.

egy hónapja jöttem haza, ha még kihúzom itthon két hétig, akkor ez a leghosszabb idő, amit az elmúlt évben belföldön töltöttem. és persze, ez nem mind Kína volt, volt mezei nyaralás is, és nem várom el senkitől, hogy sajnáljon, amiért Hawaii-on dekkoltam egy hétig, de tény, hogy a nagy utazgatásban valahogy turista üzemmódban ragadtam.

a lakásban ordernáré kupleráj, a hűtő üres, a ruháimat ötletszerűen mosom ki, és nem azért, mert hobbim a trehányság. egyszerűen az van bennem, hogy ez is egy hotel, innen is elindulok mindjárt, mindegy, mit hagyok hátra. olyan lettem, mint egy utazórobot, megyek, mert menni kell, elücsörgök kedélyesen valahol, de a helyi újságot már nem olvasom el, mert minek, úgysem tartozik rám. és igen, lehet pszichanalizálni, hogy a gyökértelenség nekem valójában a hazám, és nem véletlen, hogy ide vonulok vissza, ha úgy érzem, bánt a világ, de ez nem változtat a tényeken.

és ez az elveszettség az, ami miatt reggel néha úgy ébredek, hogy azt sem tudom, hol vagyok, és mihez kezdjek magammal. mert az, hogy egyedül ébredek, őszintén szólva, réges-rég nem zavar.

ijesztő, de mégis jó

ma először mentem úgy a pszichológushoz, hogy nem igazán volt kedvem hozzá. aztán persze belejöttem, és nem bántam meg, hogy elmentem, de azt hiszem, hogy ez alapvetően jele annak, amit egyre jobban érzek: beindult egy új élet, túl vagyok az átmeneti fázison.

kicsit ijesztő érezni azt, hogy megint élek. ijesztő, mert ráébreszt, hogy milyen rég túlélésre játszom. sétálok a városban (igen, tudom, már megint a város), és most látok dolgokat, átélem őket, hagyom, hogy megérintsenek. korábban mintha valami lebegésben lettem volna, és nem a kellemes fajtából. intézek dolgokat, felhívom az állatorvost, elmegyek a lakógyűlésre, és nem rettegek, nincsenek bennem béna parák, egyszerűen jelen vagyok, mosolygok, kérdezek, ha valamit nem értek.

ijesztő mindez, mert nem kell sokat gondolkodnom azon, hogy rájöjjek, ez az állapot nem múlt év novemberében kezdődött, hanem sokkal korábban. fura, hogy az ember valahogy észrevétlenül veszíti el magát, nem tudnám megmondani a dátumot, a pillanatot, de egyszercsak megtörtént. és nem mondom, nagy a csábítás, hogy kicsit nyavalyogjak azon, hogy "Istenem, hogy történhetett ez meg?".

de such is life, lehet, hogy néha el kell vesznünk, hogy utána lendületesebben magunkra találjunk. és igen, ez a lendület is kicsit ijesztő, mert a lehetőségek tárháza végtelen, szabályosan _mindent_ lecserélhetek az életemben, bármire mondhatom azt, hogy mégsem fontos, és beemelhetek eddig ismeretlen elemeket a rendszerbe.

ez a korszak most erről fog szólni, a nagytakarításról.

abszurd a nap

most mondanám, hogy mi a napi abszurd, de valójában az egész nap kellőképp abszurd volt, kezdve talán azzal, hogy bolygólánggal az erkélyen ücsörögtünk és erkölcstelen dolgokról beszélgettünk üvöltve (mert a kávézó teraszán nem mertünk a nagy tömeg miatt), majd gügyögve integettünk a szemközti ház ablakában megjelenő kisgyereknek (aki vigyorogva visszaintegetett). ezt követően leültem dolgozni munkát szimulálni, ennek örömére megismertem a my drunk kitchen sorozatot, majd Pablóval és muchachával órákig tartó youtube partyt csaptunk Barcelona - Párizs - Budapest viszonylatban, aminek keretein belül helyenként olyan hangosan röhögtem, hogy a békésen szunyókáló macskát felébresztettem a szomszéd szobában.

és ha már a macskáról van szó, mostanra egyértelmű, hogy ez a dög alufóliafüggő: békésen bontogattam a születésnapomra kapott mozartgolyót (nem tudom már kitől, de extrán köszönöm, hogy az árcédulát is rajtahagyta), erre a semmiből előkerül a macska és ellentmondást nem tűrően kitépte a kezemből a csomagolást, majd elégedetten elrohant vele és fél óráig flippergolyóként rohangált vele a lakásban.

(még jó, hogy a fél ház levonult a telekre, különben elég sajátos kép alakulhatott ki a szomszédokban a zenei ízlésemről és az éjféltájt trappoló macskáról )

családom...

bátyám az imént felhívott, majd kedélyesen elmesélte, hogy a babaúszás keretében majdnem vízbe fojtotta az egyik lányát, amikor megcsúszott a medencében. én meg vihorászva megdícsértem, hogy kezdő szülő létére igazán nyugodt egy ember.

az élet szép

lazacos bagelt és tejeskávét reggelizni egy kellemes helyen, majd átsétálni a margit-hídon, mindezt egyedül, jó zenével, úgy hogy nem hiányzik senki és semmi, hogy is mondjam... priceless.

napi abszurd

többek között azért jó Kínának dolgozni, mert amikor váratlanul kitör egy míting és meg kell osztanom a képernyőmet, akkor nem annyira kellemetlen, hogy felugrik E kartársnő megfejtése a highly explicit álmomra.

felek

szeretem megjegyezni a fontosabb dátumokat. de a mait inkább nem vésem fel sehova, mert ez az a nap az, amikor a családom megveszi a lakásom felét az ex-családomtól.

még jó, hogy legalább egy fél állandó és az enyém.

hogy is volt ez?

a pszichológusom szerint álmaim alapján valamilyen kiindulóponthoz próbálok visszamenni, már csak az a kérdés, hogy pontosan mi is ez a kiindulópont.

ez valószínűleg megmagyarázza, hogy miért van napok óta az az érzésem, hogy az életem visszatért a legkaotikusabb hőskorszakába, amikor tényleg másodpercenként történt valami teljesen indokolatlan.

ha jól emlékszem, az a szabály, hogy az ember sose kérdezze meg, hogy mi jöhet még, és ne hagyja el a humorérzékét egy másodpercre sem.

(most pl. a főnököm kitalálta, hogy vegyek részt valami mítingen, ami pesti idő szerint hajnali f4-kor kezdődik. még azt is tanácsolta, hogy feküdjek le korán. közben borvacsorára hívtak a várba, a lakással foglalkozó ügyvéd pedig megdicsért, hogy milyen jól nézek ki, sokkal jobban, mint korábban, bizonyára már találtam is valaki újat.)

(ja! a macska pedig kihalászott egy kínai SPAR-os zacskót valahonnan, ügyesen belegabalyodott, pánikba esett és veszettül rohangálni kezdett, szóval egy morgó, fújtató piros nejlonszatyrot találtam a nappali közepén egy kisebb atomvillanás romjai között).