Ahogy esik, úgy puffan...

na, lassan végetér az ittlétem első, passzívabb fele, egy óra múlva megyek a pályaudvarra találkozni muchachával. ott felszállunk egy vonatra, ami elvisz minket gironába, ott buszra szállunk, hogy kijussunk a reptérre, ahonnan remélhetőleg elrepülünk granadába. ott már csak egy busz választ el minket E-től, aki remélhetőleg a megállóban fog minket várni és hazavisz minket magához, ahol 3 éjszakát tőltünk és kultúrálódunk, meg röhögcsélünk, annál is inkább, mert 8-an leszünk lányok egy lakásban.

röviden.

jelentem, megérkeztem, méghozzá 20 perccel előbb, mint a tervezett érkezésem, ráadásul egy szinte teljesen üres reptére, egészen sajátos hangulata van egy reggel 6-kor induló fapadairrel menni bárhova is. a repülőn luna lovegood ült mellettem személyesen, aki ráadásul az UFÓ magazint olvasgatta, körülöttem spanyol pasasok horkoltak, én meg nem tudtam aludni, mert valamiért jó ötletnek tűnt inni egy kavét reggel 5-kor...

miután megérkeztem, muchacha elviharzott iskolába, én pedig beájultam a vendégszobába, aminek sajátos módon egy belső udvari erkélyre nyílik az ablaka. maga az erkély a konyhából nyílik és ezt használják mosókonyhának, olyannyira, hogy még a mosógép is ott áll kinn rajta. ahogy elnéztem a további 8 emeletet, ez erre felé bevett szokás.

a lakásban egyébként muchachán és az ő pasiján kívül még egy svájci tetsvérpár lakik, így miután szembesültem a ténnyel, hogy 4 év megfeszített spanyoltanulás után körülbelül annyit bírok kinyögni, hogy gracias és örülök, ha nem olaszul akarok mindenkihez szólni, a nyelvi kavalkádot még egy kis franciával is megspékelhetjük, miközben a srácok valamiért magyar kommentárral játsszák a fifa 2010-et.

délután 5-kor felkerekedtünk, hogy bemenjünk a góticoba inni egy kavét, röpke 6 órával később értünk haza, bevallom, nem értem, hova tűnt az idő, mindenesetre elsétáltunk a tengerpartra is, de döbbenetes köd volt, így annyira nem volt látványos és a nedves homokban ücsörgést sem bírtuk túl sokáig.

hamarosan hazajönnek az itthoniak, én egy darab kulcs nélkül ülök itthon és néha kicsit izgulok, hogy a hűtőben a megfelelő polcról emeltem-e le a megfelelő kaját. hiába no, sosem laktam társbérletben...

indulás előtt még kontaktálnom kell az összes tanítványt, aki múlt héten lebetegedett, felszívódott, vagy esetleg én mondtam le, hogy lefixáljak velük valamit.

indulás előtt még össze kell pakolnom, lehetőleg egy könnyű, nyár végi időjárásnak megfelelő hátizsákot tele ruhákkal, szem előtt tartva, hogy kell egy külön kisebb táska, amivel elugrok majd vidékre három napra.

indulás előtt még le kell adnom két utolsó lakberendezési baszkurát, aminek célszerű lenne örülni, ha ez esetleg nem megy, akkor legalább nem pánikba esni, hogy elfogyott a munka, most már tényleg.

indulás előtt végig kell gondolni, hogy hány féle bajom lehet egy hét alatt és azokat milyen gyógymódokkal bírom majd orvosolni. hiába van spanyolroszágban patika, jobb, ha azt feltételezzük, hogy a marsra megyünk kempingezni, különben garantáltan valami hibbant helyzetbe keveredek majd.

indulás előtt célszerű lenne az összes elektronikus jegyet kinyomtatni, és a biztosítással és egyéb okmányokkal együtt elhelyezni egy logikus és kézenfekvő helyre a poggyászomban (nem mellette és nem a környékén, hanem benne).

biztos elfelejtek még valamit...

annyira kurvára tud zavarni, amikor le kell tagadnom a fél életemet, hogy ne sértsem meg egyesek érzékeny lelki világát, mert uram bocsá, a végén még én kérek elnézést, amiért megjöttem rómából szerdán és kedden pedig elutazok barcelonába. mert hát ugye dögöljek meg, engem bizonyára felvet a pénz, hogy rohangálok a világba, mint egy mérgezett egér és ezt hogy képzelem.

valahogy hirtelen elegem lett abból, hogy diszkrét megjegyzések repkednek felém, hogy egyrészt én otthonülő munkát végzek, hát dögöljek meg, az csak alibizés. igen, olyannyira otthonülő, hogy időnként három napig nem tudom elhagyni a lakást, mert határidő van, és dolgozom, ha kell 20 órát egyhuzamban.

másrészt mivel fordítok, bizonyára betegre keresem magamat, mert a fordítok legendásan sokat keresnek (ja, az EU-ban). ráadásul fordítani mindenki tud, igazán nem egy megterhelő munka, szinte pofátlanság ezért pénzt kérni, bármelyik középfokúval rendelkező barom meg tudja csinálni azt, amit én. (no comment)

harmadrészt három havonta elutazok valahová, szóval bizonyára felvett a pénz, még akkor is, amikor egy fél évre előre megvásárolt fapados jeggyel megyek valamelyik barátom kinyitható kanapéjára aludni. 

a dőlt betűs részek azok az érvek, amiket reflexszerűen hozok fel, ha bármi ilyen elhangzik felém, úgymond bocsánat, hogy élek, én kérek elnézést, hogy más életet merek élni mint a legtöbben. ebből is látszik, hogy én is jó hülye vagyok, mert ha valaki annyira irigykedik az életemre, hát tessék, csinálja utánam, fordítani, dolgozni, utazni, mint tudjuk, mindenki képes, semmi sem akadályozza meg abban, hogy az én full-extrás életemet élje. 

és egyébként is baszd meg, mi a fasz köze van bárkinek is ahhoz, hogy én mikor mennyit keresek és mennyi pénzem van a bankban és azt mire költöm, és mire nem.

nagyon korán van... körülbelül két órát sikerült aludnom, sikerült kicsit rápörögnöm az útra és nem jött álom a szememre, aztán meg amikor jött volna, hirtelen begörcsölt valami a hátamba, szóval akkor meg az szórakoztatott.

lényeg az, hogy egy hét adásszünet következik, megyek a mesés rómába végre romantikus nyaralni, remélhetőleg ezúttal nem állít meg minket semmi.

aha, persze, nem vagyok fáradt.

konkrétan leírtam, hogy falpapír. 

 

(a cím egy híres ember utolsó szavai. na kié?)

még mindig nem értem hogy miért hívtak ma reggel f9-kor egy cseh vezetékes telefonról.  emlékeim szerint egy darab csehet ismerek, vele is azon az ominózus múltkori esküvőn találkoztunk és beszélgetésünk nagy része kimerült az android alapú telefonja bemutatásával, mely ugyan nagyon okos, de pusztán attól hogy nyomogatom, a dns-emből nem szűri ki a telefonszámomat és menti azt el.

szóval nem értem.

régebben, felelőtlen és vidám fiatalkoromban, józanabb pillanataimban néha azt gondoltam, hogy mégsincs ez így jól, hogy a kocsmából járok be dolgozni.

most már csak az zavar, hogy a munkából járok a kocsmába külföldre. (de szó szerint)

a sors igazságos. két hete én ültem a tandemban és vártam negyedórát a tanítványomra, aki azt hitte, másnap van óra, most meg a tanítványom várt rám negyedórát, és én hittem, hogy holnap van az óra. 

sajnos a két tanítvány nem ugyanaz, így míg akkor ittam egy kellemes kávét, most meg égtem egy jó nagyot, még röhögni sem lehet az egészen.

(és azt hiszem ezen az sem változtat, hogy a tandemet azóta átnevezték pedállá)

bevallom, ez a nap nem indult valami marha jól. először is nem bírtam felkelni, aztán egy laza mozdulattal rálöttyintettem fél liter gőzölgő teát a nagymamámtól örökölt szőnyegre (ez egyébként máshol bevett szokás a szőnyegek mesterséges öregítésére), aminek nem lett túl sok baja, csak a fél nappali olyan bűzben úszik, mintha beengedtem volna egy adag ázott juhot ide melegedni.

ezek után konstatáltam, hogy arra sincs erőm, hogy elmenjek venni kávét (mert mikor máskor fogyott volna ki, mint a tegnapi maratoni fordítási roham ELŐTT).

most minden energiámmal azon vagyok, hogy délután 4kor be bírjak ülni az olasz órára, igaz ugyan, hogy még mindig nem tudok százig elszámolni, de mégis csak jobb, ott ülök, mint itthon.

a kettő között mi mást csinálnék, mint fordítanék.

valahogy nem tetszik ez a hétfő.

befejeztem!!

már csak egy kis átalíktás maradt holnapra, meg maratoni tanítás keddre, aztán irány róma csütörtök reggel.

muhaha!

hihetetlen, ha jól számolom, pár héten belül június eleje óta először munka nélkül fogok maradni. egyrészt kíváncsi vagyok, hogy meddig, mert rám fér a pihenés, másrészt viszont titkon rettegek, hogy örökre munka nélkül maradok és tudom is én, éhen halok (ennek persze elég alacsony a valószínűsége, de ki mondta, hogy az embernek racionális félelmei vannak?). mindenesetre azért gyártottam pár tervet arra az eshetőségre, ha _tényleg_ munka nélkül maradnék egy kis időre, pont annyira, mely lehetővé tenné, hogy magamhoz térjek. mindezt azért, hogy nehogy egy nagy vákumba kerüljek és rájöjjek, hogy már csak határidőkben és pótcselekvésekben látom a világot, ha ezek megszűnnek, nem bírok már mit kezdeni magammal... magamhoz térés alatt értem a rendszeres alvás és étkezést, esetleg egy kis főzéssel megturbózva. a testedzés különböző formái is idetartóznak, annál is inkább, mert a rengeteg seggenülős munka nem tett jót a versenysúlyomnak (éljenek sokáig a mindent elrejtő télikabátok). olyan merész vagyok, hogy az itthoni és kültéri biciklizés mellett még rendszeres uszódalátogatást is tervezek (ez sosem jön össze, bármennyire is szeretném. de hátha most). emellett persze ott van még a lakás csinosítása és opcionális eladása (már ha valaki megveszi), kapcsolataim ápolása (kicsit sok találkozót voltam kénytelen lemondani mostanság) és mindenféle kultúrális lemaradások behozása (könyvek, mozik, ilyesmik). egy szó mint száz, megtanulok megint egy kicsit magammal lenni, amiben azt hiszem segítségemre lesz egy egyedül abszolvált egy hetes utazás, igaz muchachához, de évek óta nem utaztam egyedül, ami közismerten a merengést leginkább elősegítő szituáció nálam.

úgy imádom, hogy engem cseszegetnek, hogy miért mindent az utolsó percben csinálok és biztos mindent összecsapok és fúj fúj, bezzeg ők sokkal lassabban de megbízhatóbban dolgoznak. vagy talán mégsem?

(ettől még nekik lesz igazuk, nem nekem. persze én is oszthatnám be jobban az időmet, ez tény)

azért meglehetősen dühítő, amikor az embert hülyének nézik, mert egyszerűen megtehetik a korkülönbségből adódóan. nem tudom, hogy azt feltételezik, hogy nem veszem észre, hogy hülyének vagyok véve, vagy tudják, hogy úgy se merek majd üvölteni olyanokkal, akik szüleim lehetnének, mert látszik rajtam, hogy volt gyerekszobám, de ez szinte mindegy is. évente egyszer szükségem lenne egy lehengerlő fellépésre, ami megmutatná, hogy velem nem lehet szarozni, hiába kérik el a személyimet, ha cigit akarok venni. csak ahhoz, hogy ezt évente egyszer elő tudjam rántani, az év többi napján sem biciklikért és rajzfilmekért kellene lelkesednem és valószínűleg nem az lenne a nap fénypontja, hogy kaptam egy zacskó miniatűr ischlert, vagy egy csokor lufit. infantilizmus nélkül meg nem szeretném elképzelni az életemet.

na, az előbb még itt rinyáltam, hogy nem jelentkezik senki a lakásra, erre most hívtak, jönnek 4kor nézelődni, én meg rohangálok itt mint pók a falon és próbálok rájönni, hogy melyek azok az elemek, melyek rontanak a lakás megítélésén. a kupacokba szelektált szennyes a fürdő közepén és a három napos mosatlan biztosan az, de bizonyos dolgok olyan rég vannak ott, ahol, hogy már észre se veszem őket (lásd két monitor az étkező asztal alatt, vagy egy bicikli csomagtartó az éjjeli szekrény mellett.

ha és persze mindez határidő előtt egy héttel, ami kb azt jelenti, hogy minden létező felületet papírkupacok és kávéscsészék meg mindenféle fecnik borítanak...

végül ez lett a télbringa vadászatomból, tulajdonképpen egy versenygép egyenes kormánnyal és sárhányóval (ajánlom figyelmetekbe, hogy milyen pofás megoldással van rögzítve a hátsó sárhányó. igen, azok műanyag bilincsek. nem, nem is tetszik az íve, de a sár ellen megvéd és nem esik le, végül is ez a lényeg). nem egészen ezt kerestem, örültem volna kicsit szélesebb gumiknak (ezek versenygumik), de ahhoz gyakran száz kilós váz párosul, ami nekem meg nem pálya, mert mostanában a lift szarakodik, ez vidáman le tudom vinni a harmadikról, amit egy puch clubmannal már nem tudnék megcsinálni. szóval nem tökéletes, de beleszerettem, amihez hozzájárul, hogy tökéletes a méret (52-es), milliméterre pontosan tudom irányítani és az egyenes kormánynak köszönhetően a padkázás rejtelmeibe is elég gyorsan belejöttem olyan szinten, ami nekem kell. arról nem is beszélve, hogy mind a két fék fog, amit eltartott egy ideig megszokni a másik után, ahol tudtam, hogy hány méterrel előbb kezdjek el fékezni, ha adott ponton meg akarok majd állni (tudom, ez nem biztonságos, meg is fogom csináltatni) a váltó pedig egyszerűen csak vált, azt mondja, hogy katt és már váltott is. nem gondolkodik, nem reszel, nem mondja, hogy rececece katt katt, majd nem történik semmi és egyszer csak, lehetőleg a blahán a pirosnál vált hármat, csak úgy hobbiból, hogy kiszakadjon a combom tőből induláskor. egy szó, mint száz: imádom. ha valahol látjátok, valószínűleg ott vagyok a környéken, főleg, ha brutál lakattal van lekötve.(olyan kihajtógathatós agresszióval).

képre klikk és nagyobb lesz.

 

a mai napot rengeteg munkával töltöttem (aminek még nincs vége) és e mellett rengeteget agyaltam azon, hogy vajon mit jelent az, hogy "megéri" eladni ezt a lakást: - hogy kapok érte annyit (vagy remélhetőleg többet), mint amennyibe került felújítással együtt: - vagy kapok érte annyit, amennyiért tudok venni egy jobb lakást?  mert hogy a kettő nem esik egybe, főleg, hogy amikor ezt vettük, még nem volt válság és nem zuhantak az ingatlanárak. viszont persze a kiszemelt lakás sem kerülhetett ennyibe akkor... lehet, hogy figyelnem kellett volna filozófia órán, amikor magyaráztak valamit a dolgok értékéről...

mindenesetre a felnőtt életem kezd kidomborodni, bár ez most hülyén hangzik, mindenesetre egyre jobban kerülök felelőségteljes helyzetekbe, sőt, egyenesen keresem az ilyen helyzeteket. az önálló döntések már nem rémítenek meg, hanem kezdem élvezni őket. talán azért is élvezem ennyire a tanítást most ennyire.

időről időre sikerül megtapasztalnom, hogy a lehetőségek végtelenek, csak tudni kell élni velük. most is valami ilyesmi uralkodott el rajtam, és ez jó.

megnéztünk egy lakást.

mi beleszerettünk a lakásba. az eladó pedig belém.

kíváncsi vagyok, ebből mi sül ki...

azért hogy bírok olyan nyomi lenni, hogy amikor épp lassan elkezdene elfogyni a munkahalom előlem, akkor nem felszabadulok, hanem kétségbeesek, hogy mi lesz, ha nem kapok több munkát...

azért bevallom, ezt nem hittem volna magamról, amikor az egyetemen többnyire a kocsmában ültem és mások jegyzeteiből éltem...

aszondják ebben a remek könyvben (amit épp fordítok), hogy "Gilbert looked at this beautiful girl and wanted to save her sou for Christianity"

csókolom, blődségi pótlék van?